Bizonyára sokan szeretnétek feleletet adni a címben feltett kérdésre, azonban az igen, vagy nem válaszok nem kielégítőek. Lássuk miért?
A megélt és megtapasztalt példa a leghitelesebb, ezért szeretném elmondani, hogy én hogyan vívódtam a kérdésen amikor iskolás voltam, és felnőttként hogyan igazolódott be mindez. Egy biztos volt akkoriban számomra, hogy nekem nehéz az iskola. Felnőttként ezt már teljesítményszorongásnak tekintem. Kisiskolás koromban féltem a tanítónénimől, most már tudom, a haragjától, mert állandóan az volt az érzésem, hogy ha felszólít nem fogok tudni válaszolni. Aztán egy nap megdícsért a válaszomért és én szárnyrakaptam. Most már értem, hogy ez a bátorság megszerzése volt. A következő fontos dolog a kíváncsiság, ez nekem úgy sikerült, hogy ha valamit nem értettem meg, otthon újraolvastam, nemcsak a füzetből, hanem a könyvből is. Sokszor újraírtam a leckéket, először azért, mert szerettem volna, ha szép a füzetem, vágytam a tanítónénimől a dicséretre. Pszichológusként tudom, hogy a kézírásnak transzferhatása van, ami azt jelenti, hogy amíg kézzel írunk az agyunk 12 területe dolgozik, mellette 31 izom müködik. Ha billentyűzeten írunk az agyi zónák be sem kapcsolnak, olvastam egy kutatási eredményben valahol.
A barátnőm mindenben zseni volt, mindent megtettem, hogy az együttléteink alatt észrevegyem vajon neki mi a titka. Szeretett rajzolni, énekelni és öltözködni, most már tudom, hogy az ilyen extra képességek segítik a megértést. Egy alkalommal, ötödikes földrajzot tanultunk ketten, lerajzolta nekem az egész leckét, és láttam rajta, hogy élvezi, közben énekelte is. Ezután a földrajzot mindig rajzolással tanultam meg, most már tudom tanárként, hogy a módszertan alapja a rajzolás. A mateket a barátnőm nagyon vágta, nem véletlenül matektanár lett belőle. Emlékszem, hogy sakktáblán magyarázott nekem meg sok mindent. A legelső élményem az volt, hogy megszámozta visszintesen tízig, függőlegesen tízesével százig a sakktáblát. Ha kipróbáljátok bizonyára sok mindent észrevesztek majd. Később is felhasználtam ezt a tapasztalatot, csak nagyobb számkörben képzeltem el. A legnagyobb kínszenvedés a román szavak megtanulása volt. A testvérem is magolta rendesen. Aztán kitaláltuk ketten, hogy kis cetlikre felírjuk a szavakat, egyik oldalára magyarul, a másikra románul. Ezeket kiraktuk az asztalra, és az volt a szabály, hogy rámutatunk egy cetlire, elolvassuk a rajta lévő szót, és megmondjuk mi van a hátára írva. Ha sikerült meg szabadott fordítani. Ha nem tudtuk jól, akkor maradt a cetli ahogy volt. Addig ment a játék, ameddig az összes cetli meg lett fordítva, mert közben megtanultuk, amit nem tudtunk. A testvérem két osztállyal kisebb volt, így én állandóan ismételtem, ő meg megtanulta előre a szavakat. Jobb is volt románból, mint én. Fontos, ha van egy társ, akivel lehet tanulni, mert ez is egyik formája az elsajátítás művészetének, társas tanulásnak hívják.
Később a pedagógia módszertani óráimon hallottam arról is, hogy játszva tanulni. Ugye tetszik? Próbáld ki te is! És olvasd el a kiemelt szavakat a cikkből.
Biró Edit, pszichológus, fejlesztő pedagógus
