Folytatjuk A karácsonyi kilencedet Luisa Piccarreta naplójának I. kötetéből:
Negyedik óra
†„Leányom, az emésztő szeretetről vidd a tekinteted a cselekvő szeretetre. Minden megfogant lélek elhozta bűneinek, gyengeségeinek és szenvedélyeinek terhét, és szeretetem parancsára magamra vettem minden egyes terhet. Nem csak a megfogant lelkek bűneit vettem magamra és minden egyes terhet, hanem minden elégtételt is, amit a lelkek Mennyei Atyám elé kellett volna hozzanak. A passióm velem együtt fogant meg. Nézz meg jól édesanyám méhében! Ó, mennyire megkínzott volt kicsi emberségem! Nézd meg jól, kicsi fejemet mennyire körbeveszik a tövisek, melyek … erős sírásra késztettek, még mozogni sem tudtam, hogy letöröljem könnyeimet. Ó, töröld le a sok sírásban ejtett könnyemet, te, akinek szabadok a kezei, és megteheti! Ezek a tövisek megannyi gonosz gondolat koszorúja, melyek az emberi értelemben fogantak…” Amikor én sírtam, éreztem, hogy megszólal a bensőmben: †„Leányom, szeretnélek megölelni, de nem tudlak, nincs hely, mozdulatlan vagyok, nem tudom megtenni. Szeretnék hozzád jönni, de nem tudok járni. Egyelőre gyere te hozzám, majd, amikor kilépek az anyai méhből, én fogok hozzád jönni.”
Ötödik óra
A belső hang folytatta: †„Leányom, ne mozdulj el mellőlem, ne hagyj magamra, szeretetem vágyik a társaságra: egy újabb szeretetkiáradás, amely nem akar egyedül maradni. Tudod, kinek a társaságára vágyik? A teremtményére! Nézd, édesanyám méhében velem együtt ott van minden velem együtt fogant teremtmény. Szeretetben élek velük, el akarom mondani nekik mennyire, szeretem őket, beszélni akarok velük, elmondani nekik örömömet és fájdalmaimat, hogy közéjük jöttem, hogy boldoggá tegyem őket, megvigasztaljam őket, hogy testvérként éljek közöttük megajándékozva mindeniket javaimmal, királyságommal életem árán. Meg akarom csókolni őket, dédelgetni akarom őket, ünnepelni akarok velük. De jaj, mennyi szenvedést okoznak nekem! Van, aki elmenekül, aki süketnek tetteti magát, és csendre int, aki megveti javaimat, és nem érdekli királyságom. Nemtörődömséggel és feledéssel viszonozzák csókjaimat, és örömömet keserű sírásra fordítják… Ó, mennyire egyedül vagyok itt mindenki társaságában!”
Hatodik óra†„Leányom, jöjj, kérd meg édesanyámat, hogy csináljon neked is egy kis helyet a méhében, hogy te magad is lásd a fájdalmas helyzetet, amiben vagyok.”
Úgy tűnt gondolatban, az édesanyja szorított egy kicsi helyet, és behelyezett, hogy Jézust boldoggá tegye, de olyan sötét volt, hogy semmit sem láttam. Hallottam Lélegzetét, és Ő
folytatta bensőmben: †„Leányom, nézd szeretetem újabb kiáradását! Én vagyok az örök fény. A Nap árnyéka az én fényemnek, de látod, hová vezetett szeretetem? Milyen sötét
börtönben vagyok? Nincs egy csepp fény, mindig éjszaka van számomra, de csillagok nélküli éjszaka, nyugalom nélküli éjszaka. Mindig ébren vagyok, mekkora fájdalom!” Miközben ezt mondta, nyögött a helyszűke miatt fulladozva, és sírt. Én is sírásba kezdtem, hálálkodtam, sajnáltam, akartam egy kicsi fényt csinálni Neki szeretetemmel, ahogy Ő kért… Folytatjuk …
Bodor Julianna, tanárnő