Iskoláskorom legkedvesebb emlékei közé tartoznak azok az alkalmak, amikor édesanyámmal, az iskolakezdések előtt nyakunkba vettük a várost. Ilyenkor elmentünk olyan boltokba, ahol nagyon sok füzet, ceruza, tolltartó, hátizsák közül választhattam ki a legjobban tetsző darabokat.
Különösen a hátizsák volt az, amely nagyon is számított, hogy hogyan néz ki. Az adott tanév első napjaiban mindenki büszkén érkezett az iskolába az új vagy korábban használt és nagyon szeretett, menő hátizsákjával. Úgy gondolom ez manapság is így megy. Ezeket a darabokat mi választottuk, így hát büszkén is viseltük és viseljük őket.
Csakhogy a csili-vili, nagyon menő, pont hozzám passzoló hátizsák alatt mindenki hátán ott lapul egy másik „hátizsák” is. A saját márkás. Tudjátok, amolyan különleges, egyedi, megismételhetetlen darab. Benne csupa olyan dologgal, amit nem mi választottunk. Ilyenek lehetnek benne, mint például: kedvesség, barátságosság, türelmetlenség, ingerlékenység, jó vagy gyenge matematikai képességek, olvasási nehézségek, lustaság, szorgalom, bátorság, gyenge szociális képességek, figyelemzavar, szövegértési nehézségek, kiváló olvasási képességek, nagyon jó memória, hátrányos családi háttér. És még sorolhatnám. Vannak közöttük megtartani valók és visszacserélendők, ugye? A probléma az, hogy ezeket nem lehet visszaküldeni és valami mást kérni helyettük. Az imént felsorolt jobb és kevésbé szimpatikus dolgokból nem egyformán kapunk. Egyeseknek kevesebb, másoknak több olyan dolog kerül bele a hátizsákjába, amely nehezítheti a tanulást vagy az iskolai közösségbe, osztályba való beilleszkedést. Az üzletben választott hátizsákkal ellentétben, ezt a saját márkás hátizsákunkat nem tudjuk lecserélni egy következő tanév elején, vagy akár közepén, hogyha már nagyon kényelmetlenné vált a viselése. A tartalmán igyekeznünk kell csiszolni, javítani, megtalálni benne a jót és szépet, de a nem kívánt dolgokat nem tudjuk csak úgy kidobni.
Ezt el kell fogadnunk. Ahogyan a társainkat is, a hátukon cipelt zsákjukkal együtt. Minden egyes tanév során egy-egy kisebb dombot mászunk meg, így haladva egyre feljebb és feljebb a tanulás útján. Ezen az úton természetesen mindenkinek hű társa az a bizonyos zsákja. Egyeseknek könnyebb, így gyorsabban is haladnak, míg másoknak nehezebb, ezért lassabban, több és másabb tanári segítséggel sikerül felérniük az év végére, a domb tetejére. Ne irigykedj azokra a társaidra, akik több segítséget kapnak ezen az úton, hiszen nem próbáltad az ő zsákjukat, így hát nem tudod a súlyukat sem megítélni. Azt a távolságot, amit te könnyedén megteszel, azt ő lehet, hogy kemény munkával tudja elérni.
Habár a saját márkás hátizsákunk kiválasztásában nem volt választási lehetőségünk, arról teljes mértékben mi döntünk, hogy a társaink előrehaladását tovább nehezítjük a rosszindulatú megjegyzéseinkkel, vagy pedig igyekszünk nem hátráltatni, segíteni őket az úton. Gondolom, hogy mindenki tudja melyik a helyes döntés. Cselekedjünk aszerint! Ha eddig nem így tettél volna, ebben a félévben megpróbálhatod. Egymást támogatva tudunk jókedvűen megérkezni év végére, arra a bizonyos dombtetőre!
Török Kinga, fejlesztőpedagógus
