Irka

Szeretetünk

Lukács Emőke

Szeretet nem csak a mesékben létezik,

Ha keresik

Ott van a zenében,

Az összes művészetekben,

A tájban, a mában,

S a múlt minden napjában.

Mégis, valami hiányzik,

Kívülről nem látszik,

De az emberek szíve üres.

A szeretet, mint érzés számukra semleges.

Habár a szeretethez nem szükséges képlet,

Magától is szép lett,

Látod?

Nem kell még eltemetni a világot,

Hiszen van még remény

És van, akiben már vad lángon ég.

Szeress, amíg tudsz,

Az élet szomorúbb, ha futsz

Előle,

A bánat nem visz majd előre.

Szeretetre teremtettek,

Tükröt elejünkbe tettek.

Lásd ebben a vigaszt.

Azt kapod majd viszont, amit szívedből kiadsz.

A JÖVŐT TOLLAL IRJÁK…

Lukács Emőke

A jövőt tollal írják, nem fegyverekkel,
E helyett háborúval írjuk, benne emberekkel.
Mit is jelenthet az igazi béke?
Lehetne végre ez, világunknak éke?
Már senkit nem érdekel, amiben régen hitt,
A békénk manapság már csak egy vicc.
Szeretjük a háborúkat, sőt, sokan imádják,
Kevesen mondhatják közülünk, hogy igazán sajnálják.
Gyermekek rajongják, felnőttek éltetik,
Pénzzel táplálják, plakáttal hirdetik,
Nem látnak mást benne, csak azt, ami jó nekik.
Modellek mindezzel a közönséget megnyerik.
Manapság mindenki világbékét akar,
Csak azt nem említik, hogy mind ez mit takar.
A gondolat nem eredményez változást,
Mindaddig, amíg számon kérjük másoktól a származást.
És gyermekeink ebben nőnek fel,
Szívük nyugalmat csak az utálatban nyer.
Ismernek más utat?
A kérdést persze egyből váltja a bűntudat.
A változás mindig nehéz döntés,
Sebeinkre biztosan kell jó pár öltés,
De nem lehetetlen,
Sajnos egyeseknek még az első lépés is tehetetlen.
A változásra várakozni butaság,
Nem kell elrejteni azt, ami az igazság,
A háborút nem csak az országok vívják,
Még akkor is, ha ők a történéseket előre megírják.
A szeretet az út a békéhez,
Ha nem is országok közt, azt emberek szívéhez.
Szeressük egymást, és mutassunk példát
Még akkor is, mikor más ezért nem mutat hálát,
Mert valahol el kell kezdeni a békét,
Visszaadni a világnak igazi értékét.

 

HAZUG

Ambrus István-Oszkár

Magyarra fordította: Bicsak Károly

Letörlöd szemeid könnyét miközben az ablak alatt, az ágyadon ülsz. A csepegő szempillafesték összefoltozta a kezeid, lábaid és még az ágyad is.

Kinézel és bámulod az esőt, amely csak úgy szakad a virágos rétre. A nap kezd lassan feljönni. Fényével a szemedbe süt, ami miatt gyorsan elpillantasz egy másik irányba és megdöbbenve látod az órád: 5 óra van.

Ezt gondolod magadban: Máris 4 órája? 4 órája összetörtél engem. 4 órája rátapostál az álmaimra és a jövőnkre. 4 órája hagytad, hogy minden egyes erőfeszítésem és áldozatom kárba vesszen. Őrületes, hogy egy óra milyen változást hoz. 5 órával ezelőtt áthajtottam ezeken a mezőkön. Hajtottam, mintha az életem múlna rajta. A kosaramba emlékeket és egy kis bort gyűjtöttem, hogy élvezhessük az évfordulónkat. 13 évesen találkoztunk, 14 évesen érzéseket fejlesztettünk ki, 15 évesen elcsattant az első csók, 16 évesen elkezdtünk randizni, 17 évesen szerelembe estünk, csupán azért, hogy mindez véget érjen 18 évesen.

Ahogyan leszállok a bringámról a házad előtt, izgatottan várom, hogy meglephessem az egyetlen igaz szerelmem, akivel életem hátralevő részét szeretném leélni. Benézek az ablakodon és összetör a szívem. Ki ő? Miért csókolod meg? Állj! Ne vetkőztesd le! Ez a mi évfordulónk… azért jöttem, hogy meglepjelek?! Mindezek a gondolatok futnak végig a fejemben, miközben könnycseppek folynak le arcomon.

Ledobom az ajándékokkal teli kosarat a tornácodon, összetörő üvegek hangos zaját okozva. Nem érdekel. Semmi sem érdekel! Sem a jövőnk, sem bármi más, de legfőképp te nem! Többé nem.

Az ablak felé nézel és megpillantod törékeny énemet. Felveszem a biciklim és elkezdek dühösen hajtani. Hallom, amint kinyitod az ajtót mögöttem és a nevemet kiáltod, de nem érdekel, nem tekintek vissza. Átbiciklizem az egész éjszakát, 1 óra van és a szívem millióképpen törted össze, amiről sosem tudtam, hogy egyáltalán lehetséges. Teljesen az orromnál fogva vezettél. Ahogyan az éjszakában biciklizek, visszaemlékszem arra, hogyan tanítottál meg engem bringázni. Számomra te voltál az első… mindenben.

Emlékszem az első alkalomra, amikor megérintettél és nem csak egy bolondos fellobbanásnak éreztem, és egy olyan érzés kezének éreztem, melyet egész életemben kerestem.

A nyakamon levő csókok, amelyek mintha egy angyal csókjai lettek volna, most viszont egy kígyó harapásra emlékeztetnek. Annyira undorodom tőled, hogy legszívesebben hánynék. Felakarom hányni mindazt a sok a hazugságot, amivel etettél, mondván, hogy mennyire szeretsz. HAZUG! Tudnom kellett volna. Ez volt az oka, amiért nem válaszoltál az üzeneteimre? Az oka, hogy mindig azt mondtad túlságosan elfoglalt vagy és emiatt nem tudunk találkozni?

Az oka annak, hogy már senkinek sem mutattál be a barátnődként? A torkom ég és a mellkasom szorosnak érzem; nem bírok levegőt venni.

 

LIAR

 

You’re sitting on your bed by the window, after wiping away your tears. Your dripping mascara has stained your hands, legs, and your bed.  You look outside and gaze at the rain that’s pouring on the flower field.  The sun slowly starts rising and the light hits your eyes causing you to glance the other way, right as you get shocked by your clock that reads ‘5:00 am’.

You think to yourself. It’s already been 4 hours? 4 hours since you broke me. 4 hours since you stomped on my dreams and our future. 4 hours since you let all my sacrifices go to waste. Crazy how an hour makes such a difference, as 5 hours ago I was pedalling through these fields. Pedalling as if my life counted on it. In my basket I had gathered small memories and wine for us to enjoy our anniversary. Met at 13, started catching feelings at 14, had each other’s first kiss at 15, started dating at 16, fell in love at 17, for it all to end at 18.

As I get off my bike in front of your house, excited to surprise my one true love whom I expect to spend the rest of my life with, I look inside the window at the front of your house to see heart break. Who is she? Why are you kissing her? Stop! Baby… please stop undressing her, It’s our anniversary… I came to surprise you? All these thoughts running through my head as the tears start rolling down my cheeks.

I drop the basket filled with goods on your porch and the bottle breaks, making a loud shatter. I don’t care. I don’t care about anything! Not our future, not about anything, and certainly not about you! Not anymore.

You look towards the window and see a fragile me. I pick up my bike and start pedalling furiously, I hear the door open from behind and you shout my name but I don’t care. No looking back.

I bike through the late night, its 1 am and you’ve broken my heart in a million ways I did not know was possible. You had me completely in and out. As I bike through the late night I remember how you were the one that taught me how to ride a bike. You were my first for everything.

I remember the first time you touched me when it didn’t feel like a silly crush, and it felt like the hands of a feeling I knew I had been searching for my whole life.

The kisses you left on my neck that used to feel like the kiss of an angel, now makes me feel the bite of a snake. I feel so sick I want to throw up.

I want to throw up all the lies you have fed me, telling me you loved me. LIAR! I should’ve known. Was that the reason you stopped writing? The reason you would say you were busy and couldn’t meet up with me?

The reason you stopped introducing me as your girlfriend? My throat is burning and my chest feels so tight; I can’t breathe.

 

“Egy bolond százat csinál”

Lőrincz Andrea, VII.A

Keddi kora reggel volt, Matyi még álmos volt, amikor leszállt a buszról, ami nem sokkal iskolája előtt állt meg. Megvárta, amíg a gyalogosok lámpája zöldre váltott, majd átszaladt az úton, egyenesen be az iskola udvarára. Mivel borongós kora reggel volt, és a mínusz fokok csak úgy repkedtek odakint, egy árva lélekkel sem találkozott Matyi a bejáratig. De ott, ott a pokol fogadta.

Minden lehetséges osztályból voltak kint diákok, forrócsokit és teát vásároltak, és csoportokba verődve beszélgettek. Matyi óvatosan, hogy senkit ne zavarjon meg, sietett a saját termébe. A földszinti huszas terem lakói voltak a hét dések, Matyi és az osztálya.

Több papírrepülő és alufóliagalacsin suhant el a füle mellett, miután belépett a terembe. Matyi szó nélkül kerülte ki az üdvözlőtámadást, és bevonult az ablak alatti szerény kis helyére.

A fő galacsindobigáló kiáltott fel először:

• Matyinak feletlen zoknija van!

Matyi elvörösödött szégyenében. Reggel annyira álmos volt, hogy észre sem vette ezt az apró hibát. Viszont örök rejtély marad már számára, hogy Dávid honnan tudta meg ezt.

Dávid hátrarohant a szekrényéhez és a tornacipőjéből kikapott két pár zoknit, majd feletlenül a fülére húzta és kirohant az aulába. Abba az aulába, ahol a fél iskola kint beszélget az órák kezdetéig. Matyi kezdett félni.

A következő hetekben egyre több páratlan zoknit a fülre incidens került. Az igazgatói iroda előtt minden szünetben hosszú sor állt. Az igazgatóúr még külön be is járt a termekbe lebeszélni a fiatal népet erről a tettről.

• Egy bolond százat csinál, szokták mondani – masszírozta a halántékát az igazgató. – Már értem, mire mondják.

 

Tamás Alexandra:

A négy fal között

 

Már négy hete, hogy ki sem léptem a házból,

A bringám szomorúan áll a ház mellett,

Elég már a sok unalomból,

Ebben a két hétben az idő is lassabban telt.

Azt mondták ez így a jó,

Se öröm,se játék,

Se víg papírhajó,

Mit  visz a tó játszadozva.

Bár csak ki lehetne menni,

Sok emberrel barátokkal lenni.

Finom fagyit, vattacukrot enni.

Kirándulni, csak menni menni.

Elmenni innen.

Már megszámoltam minden szoba sarkát,

Hímeztem kendőt színészet és tarkát.

Sorba raktam minden könyvet,

Átrendeztem minden szekrényt,

Játszottam a testvéremmel,

Három egész estét.

Süttem tortát,muffint,fánkot,

Felhívtam minden barátot.

Néztem filmet, sorozatot,

Olvastam vagy ezer lapot.

Néztem tv-t,

Itthon maradtam.

Mert a papírt itthon hagytam.

Nem jártam én sose boltba,

Ez legyen csak mások dolga.

Négy fal között telt el két hét,

De volt itt ám sok finom ét.

Híztam is én egy pár kilót,

Kiürítettem a frigot.

Ezután jött a nagy edzés,

Minden napi,

Korán kelés.

Négy fal között, de unalmas,

De ezt kell tenni az a parancs.

Pár hét múlva kimehetünk,

Egymással boldogok lehetünk!

 

Koronavírus egy kamasz szemszögéből:

 

Folyik a távoktatás mindenhol az országban

Tanár, diák egyaránt most a fejét vájja.

 

Mi történt a világgal? Hová fajul még el?

Teszik fel a kérdést

Merengő tekintettel.

 

Mi lesz még ezután?

Mi ez a vírus ?

Mely pusztító óriásként a világunkon dúl.

 

Melyik itt a nagyobb?

A vírus vagy a pánik?

Kesztyűt húzunk, maszkot viselünk s lassan nem érdekel, hogy mit mondd a másik.

 

Rohanunk a Kauflandba:

Lisztet, cukrot venni

S lassan nem érdekel,

Ha másnak nem is marad semmi.

 

Lassan a depresszió,

A pánik itt az úr.

Nem gondolunk egymásra

S sír az egekben az Úr.

 

Maradj otthon, nézzél tévét,

Tanulj, légy a családoddal.

Ezt szajkózzák napok óta,

Szigorú szavakkal.

 

Vigyázz magadra,

Gubózz a házadba

Ez tény.

De a szeretetben nagy most a hiányveszteség.

 

Menjünk vissza az iskolába.

Ezt kívánja a diákok többsége.

Holott még pár napja a matek órán görnyedve,

Haza vágyott a szíve.

 

Ez van most a világgal

Senki nem gondolkodik

Csak fejvesztve menekül

S nem nézelődik maga körül.

 

Álljunk meg, csak egy percre

S nézzünk körül

Hová tart a nagyvilág

Van célja?

Vagy csak fejvesztve menekül.

 

Ez lett most a sláger

Beteg a világ

S ki őszinte mer lenni

Az húzza az igát.

 

Az én versem most elszomorít

Mert a valóságot írja

De kérlek mégis mosolyogj

Hiszen most a mosoly itt a szeretet kulcsa.

 

 

Tamás Alexandra

Nyár

 

Tamás Alexandra

Édesanyám

Édesanyám piros rózsa,
Sebzett szívem gyenge gyócsa,
Édes arcán ezer érzés,
Két karjában ezer féltés.

Hosszú haja megsimogat,
Szeretettel betakargat,
Selymes keze az én párnám,
Szeme fényes,mint a márvány.

Édes ajkán mérges szavak,
Szépen csengnek,mint a tavak,
Édesanyám tövis rózsa,
Sebzett szívem gyenge gyócsa.

Karján hordoz,megsimogat,
Minden rosszat szerteszaggat.
Édesanyám arany rózsa,
Sebzett szívem gyenge…gyócsa.

 

 Tamás Alexandra

 Tóth Krisztián emlékére

Emlék

Csak nézem,hogyan múlnak a fájó percek,

Midőn fiatal tűz szívedben serceg,

Csak múlnak s múlnak,

Kínnal bajjal,

Miért viszed szívünket magaddal?

 

Mit ér már az, hogy mennyire vagy merész,

A vadságod volt az mi minket is felemészt,

Csak a csend,csak a fájó szívek hangja,

Remélem szabad már lelked fehér galambja.

 

Csak nézzem,hogyan múlnak a fájó percek,

De már nincs mit tenni,csak az emléked,

Hogy utószor láttunk,úgy maradsz minékünk,

S szüleid fájdalmából,tud..nekünk is van részünk.

 

Csak emlék a fiatalság,

Emlék a bohóság,

Ez az emléked,sajnos nekünk a tanulság.

 

Tamás Alexandra

Apám

 

Arcán dereng az évek hosszú sora,

Az idő volt hozzá már kedves és mostoha.

Karján látszik, amit értünk megtesz.

S mégis soha tőlünk semmit el nem vesz.

 

Ő bátor,ő erős,ő nem mostoha,

Ha rosszat csinálunk sem bántott minket soha.

Olyan mint egy szikla,

De ha ráfigyelsz ott van benne a szikra.

 

Megvédett,erős karján hordott,

S ha cserében most nem csinálok semmiből nagy dolgot,

Akkor is ő óva félt és féltve óv

S néha harakszik,ha nem teszek valamit jól.

 

De nem tud sokáig rám haragudni,

Mindig ,hamar megszokott nyugodni,

S akkor elindul engem felkarolni,

S megpróból a nagyvilág bajaitól óvni.

 

Ő az én apám,

Semmiért nem adnám,

A szeretetét mindig becsben tartom én!

 

 

Erdei séta

Kozma Kinga Kamilla

Erdő, erdő sűrű ködös rengeteg
A gondolatim benne merőben elvesznek
Csönd honol,csak a gondolataim hallani
S meglátok egy madarat szárnyra kapni.

Tavaszodni látszik a lejtő tetejéről
Ez valóság, mint fantáziánk a mesékből
Épp oly észveszejtő, lépp oly mesés
Ezt megjeleníteni ezért olyan nehéz.

Csak sétálok a vakító fényben égve
Érzem az illatokat a tájba lépve
Hallom, hogy zümmögnek a méhek
Már tisztábbak az elfakult képek.

Eső illat száll a felhős magason
Eső lesz, csak mindent el ne mosson!
Tönkre ne tegye e gyönge meleget
Tavasz van végre,legyen hát eleget!

Egyre jobban felkap a hideg szél
Vissza ne gyere,te gyötrelmes tél!
Had élvezzem még a lágy fuvalmat
Ne fújj el szél,tisztulj te gondolat!

 

Trianon óta a magyar-magyar ellen

Hullajtják leveleiket a fák,
Mint vérüket hullajtották a katonák,
Ősz van,az erdő hideg és kietlen
Egyetlen virág sincs,nincs élet a ligetben.

A Trianoni-béke alázza a magyart,
S a román nép is elnyomja azt.
De mi van akkor,ha a magyar
A saját vérét szidja,marja?

Ezáltal a székelyt maga ellen hívja.
Trianon oh…Trianon mit hozál magaddal?
Lobogónkat nem tűzhetjük ki sehova
S a nemzeti ünnepek gyásznapok nékünk.
S ünnepeinken nincsen részünk nékük.

Ébredj fel nemzetem,lásd,hogy mivé lettél!
A zsarnokoskodók minket mivé tettek.
Nem használhatjuk nemzetünknek nyelvét
Az úti táblákról azt is eltüntették

Kelj fel magyar nemzet,ez mind a te hibád,
Figyelj mert Trianon ideje már lassan lejárt
Trianon se lett volna,ha a nemzet összetartson.
S rabigát saját fejére ne hajtson!

Ébredj székely nemzet!vége Trianonnak,
Vége van a zsarnoki hatalomnak,
A magyarok Istene hitet vetett belénk,
S már jó lenne mondani a “Szabadság a miénk”.

 

 Rózsavölgyi beteglátás

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Mihály nevű király, aki Rózsavölgyben élt. Volt neki egy rendkivűl szép vára, Landora-vára. Ez a vár irigylésre méltó volt. Hetet hét országon túl is csak a vár szépségét beszélték. Mindenki itt akart élni, a királyok pedig uralmuk alatt szerették volna tudni. Voltak nagy királyi gyűlések, ahol azon tanakodtak, hogy hogyan tudnák megkaparintani a várat. Ám Landora-vára volt a világ legerősebb vára, fegyverekkel ellátva. A királyok féltek harcba szállni, mert tudták, hogy nincs semmi esélyük.

Tél volt, rettentő hidegek jártak Rózsavölgyben, amikor szegény Mihály király egy súlyos ragályos betegséget kapott el. Nem volt ember, aki meglátogatta volna őt, mivel mindenki félt attól,hogy elkapja a kegyetlen betegséget.

Rózsavölgytől nem messze élt Ábel király, aki úgy döntött, hogy ő nem törődik semmilyen betegséggel, ő meglátogatja az ágyban fekvő Mihály királyt. Befogatta aranyos hintajába hat szép pej lovát és már indult is Landora-várába meglátogatni Mihály királyt. A lovak csak úgy röpültek, mint a szél. Gyorsan meg is érkeztek.

Mihály király  örült Ábel király látogatásának. Gyógyulásához mindent kipróbáltak, de Mihály király állapota csak nem javult. Ábel király sok-sok orvost hivatott a várba hátha meglelik, hogy hogy lehetne meggyógyitani e betegséget. De semmi. A király továbbra sem volt képes felkelni az ágyból, de azért neki is feltűnt valami. Még pedig az,hogy az utóbbi időben erősen sokan kezdtek lenni a várban. Rá is kérdezett királytársára:­

-Ábel király, hát mi történik az én váramban? Ilyen sok beteglátóm lenne?

-Mihály király, én neked elmondok valamit. Amikor küldtünk embereket orvosokért, akkor az én katonáim a tieidet elfogták és helyettük egy jó pár katona jött az enyéimből. S most már egész Landora-várában az enyéeim vannak. Ezennel a várat elfoglaltam!-mondta nevetve Ábel király, akinek már nagyon régóta fájt a foga Landora-várára épp úgy mint a többi királynak.

Mihály király mintha nem lenne beteg, úgy pattant ki az ágyból e szavak hallatára,s a várban rohangált fel-alá, hogy most mi tevő legyen. A Jó Isten segitségét kérte és lássatok csodát, hirtelen nagy szél támadt, dörgött az ég és egy susogó hang szólalt meg a szélben:

-Ábel királynak és katonáinak itt nincs helye! Ki innen Landora-várából, el Rózsavölgyből! Elinnen! Rossz tettekért bűntetés jár!

Ábel király először valami tréfának fogta fel ezt, de csak hamar inába szállt a bátorsága.

-Ez valami elátkozott kastély, mi egy szellem lakta várban nem maradunk. Irány haza katonáim!-adta ki a parancsot Ábel király.

Mihály királynak többé nem kellett félnie semmiféle királytól, mert ahogy ennek elterjedt a hire még annyira sem mertek volna harcba szállni a várért, mint azelőtt.

Mihály király kigyógyult a betegégből és boldogan élt mig meg nem halt.

 

Halálsor

Egy késő őszi napon történt, amikor egy menopauzához közel járó asszony, mindent bepakolva a kocsiba, rohantak férjével a kórházba. Eljött az idő, és ezt az elfojt magzatvíz, és egyre jobban felerősödő fájdalom jelezte. Több alkalommal is rettegés uralkodott az asszonyon. Mikor azt hitte férje hűtlen hozzá, mikor már nem irányíthatta saját, először sikernek örvendő, de nyomorulttá vált életét, mikor csaknem felemésztette az egyre és egyre erősödő fájdalom, és mikor kétségbeesetten szabadították ki az orvosok gyermekét a köldökzsinór folytogató hatalmából. Az asszony gondolatait csak egy dolog fonta körül: Van örömtelibb érzés egy gyermek születésénél, vagy annál borzalmasabb, mint mikor elveszítjük őt? Ami bizonyos volt, hogy ez a gyermek volt az, ami újra összekötötte az asszonyt férjével. Ennek örömére Abigél lett a neve, amely az apai öröm jelentését hordozza magával.

Abigél lassan cseperedett. Gyerekkorában mindig biztonságot keresett, és nehezen viselte a kudarcokat. Kezdve a testvérei által tönkretett plüssmackótól óvodás korában, egészen a csupán negyedik helyig a harmadik helyett V. osztályban. Tudta, hogy sokat várnak tőle. Tudta, hogy nehéz dolga van, a sok otthoni zavarótényező miatt, amely otthon kíséri. Apja álló nap a TV-t bámulja, testvérei vitáznak. Nehéz koncentrálnia. De ami igazán bántotta, az az volt, mikor esténként az anyja álomba sírta magát a szeme láttára. Azt az asszonyt látta, aki kiskorában megvédte a villámcsapásoktól, akihez rohanhatott ha félt. Aki akkor gyenge volt, és nem tudott felállni. Abigél elhatározta, hogy az édesanyja kedvére téve, még keményebben dolgozik, és még elszántabb lesz. Így is történt. Ügyesebbnél ügyesebb lett, és halomra hordta haza a jó eredményeket. Ahogy eltelt az idő, és már nagy lány lett, egyre kevesebb alkalommal emlékezett vissza fájdalmas gyermekkorára. Az igazságtalan, és nem megérdemelt pofonokra, a nagybácsira, aki molesztálta, apjára, aki egy időben minden este részegen ment haza. De ezek mind visszatértek akkor, amikor nagytatája betegeskedni kezdett. Újra vissza kellett térnie a tettek színterére. Nagytatáját szerette, de valahol mélyen utálta, bár soha nem vállalta ennek a gondolatnak terheit. Mikor WC-re ment a kert hátsó részébe, ráparancsoltak, hogy vigyen pálcát. Az kötelező. De csupán biztonsági oka volt, mivel a hátul levő kakas, ha nem látja, hogy pálcája van, és nem látja, hogy igenis ő nem fél, akkor képes lett volt nagyon fájdalmasan megfésülni a haját. De nem így történt. Átküzdötte magát a veszélyen, viszont túl sokáig volt hátul. Nagytatája erőt vett magán, és utána indult.

• Mit csinálsz ennyi ideig? – kérdezte.

Abigél szólni sem mert. Hagyta, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy azt az Úr eltervezte neki. Mire észhez kapott, máris egy marék csalánnal a nadrágjában találta magát.

• Így megtanulod, hogy nem ülsz sokáig a WC-n – mormogta a nagytatája.

Abigél a futkározó egerek itatásának szánta a következő fél óráját, egész addig, amíg nem jött az apja, aki az ajtó elé ráncigálta őt.

• Tata rosszul van, és látni akar – mondta.
• Jó!- válaszolta Abigél. Bár még mindig nyomta hangját a zokogás.
• Te sírsz ? – förmedt rá az apja – ha sírsz nem jöhetsz be, tessék mosolyogni.

Bementek. Abigél mosolygott. Nem mert sírni. Ült, és mosolyogva nézte végig, ahogy nagytatája feladja a küzdelmet, és elmegy az élők sorából. Ekkor már egyetlen könnycsepp kukucskált a szeme sarkából, de azt is hamar letörölte mielőtt észrevették volna. Végig bámulta a nagytatáját. Mindig úgy aludt, hogy az egyik térdét behajlítva hagyta, avval támaszkodva, és egy biztosabb támaszpontot keresve az ágyban. Most sem volt másképp. Úgy maradt akkor is, mikor már közelgett a hullamerevség. Így engedték a Föld takarója alá, mikor örök búcsút kellett venniük tőle. Ez mind fájdalmas volt az egész család számára, viszont mikor két héttel később Abigél másik nagytatája hajnali hat órakor fürdeni kezdett, majd pár órával később egy agyvérzés következtében tőle is könnyes búcsút kellett venni, még nagyobb traumaként érte a családot. A család egyik fele alkoholba folytotta bánatát, a másik fele látszólag depresszióba esett. Abigél látta ezt a kettőséget, de nem értette. Mindenki le van sújtva, és semmi mással nem foglalkoznak. Pedig másnap, történt valami olyasmi, ami mindenki életét megváltoztatta. Az életünk olykor megállíthatatlanul az ütközés felé halad, anélkül, hogy mi tudnánk erről, legyen véletlen, vagy szándékos, semmit sem lehet tenni ellene.

Egy lány elindult vásárolni, azonban otthon felejtette a kabátját. Visszament érte, hogy felvegye. Közben megcsörrent a telefon, és a lány felvette, és pár percig beszélgetett. Amíg a lány telefonált, Abigél otthon ébredezett, és épp a felkeléshez győzködte  magát. Amíg Abigél felkelt, a lány letette a telefont, kiment a házból és fogott egy taxit. Azonban más élénkebb volt, s míg a lány bezárta a kapuját, a taxiban már más utas üldögélt. Egy másik taxisofőrnek volt pár szabad perce és beült egy kávéra, és ezalatt Abigél már elkezdett öltözködni. És a taxisofőr, akinek volt néhány perce, és beült egy kávéra, felvette a lányt, aki vásárolni indult, és lekéste az előző taxit. A taxinak fékeznie kellett, mert egy férfi átment az úttesten, aki késésben volt, mert előző nap elfelejtette beállítani az ébresztőjét. Amíg a férfi, aki késésben volt átment az úttesten, addig Abigél épp a hajával bíbelődött. Amíg Abigél a hajával bíbelődött, addig a taxisofőr egy cukrászda előtt várta a lányt, aki egy tortára várt, amit még nem csomagoltak be, mert akinek bekellett volna csomagolnia, összeveszett a barátjával, és a torta egyszerűen kiment a fejéből. Miután becsomagolták a tortát, a taxinak váratlanul megint fékeznie kellett, mert egy autó váratlanul kifarolt elé, ezalatt Abigél már a táskájába pakolt, és a kabátjáért indult. Az autó elindult előre, így a taxi folytathatta az útját. Ezalatt Abigél, aki már készen állt indulni az iskolába, megállt az ajtóban, hogy megvárja testvérét, aki még a haját fésülte a fürdőben. Amíg a taxi a zöld jelzésre várt, addig Abigél és testvére elindultak az iskolába. És ha csak egy dolog történt volna másképp. Ha Abigél testvére nem fésülte volna sokáig a haját, vagy ha a faroló autó korábban indul el, vagy ha a tortát az eladó becsomagolja, mert nem veszik össze a barátjával, vagy ha a férfi nem felejti el beállítani az ébresztőjét, vagy ha a taxisofőr nem ül be egy kávéra, vagy ha a lány nem felejti otthon a kabátját, és hamarabb ül be egy taxiba, akkor Abigél és a testvére átmentek volna az úttesten, miután a taxi elhaladt mellettük. De mivel az életet számos egymást átfonó esemény alkotja, amelyek felett nincs uralmunk, az a taxi nem ment el Abigél mellett, és a sofőr figyelmét épp elvonta egy kis apróság. És a taxi elütötte Abigélt.

Így történt, hogy egy hónap leforgása alatt Abigél családjában három haláleset is bekövetkezett, csak éppen senki sem gondolta, hogy Abigél lesz a halálsor következő tagja, evvel tönkre téve egy családot, és egy szerető anyának véget nem érő álmatlan éjszakákat okozni, amikor  újból előtör benne ugyanaz a gondolat Abigél halálakor, ami annak idején a születésekor is: Van örömtelibb érzés egy gyermek születésénél, vagy annál borzalmasabb, mint mikor elveszítjük őt?

 

                                               Karalábéleves a virágvázában

Egyszer egy fagyos téli napon, olyankor amikor még a frissen mosott ruha is megfagy, elment Mátyás király vadászni. Lóháton vágtatva fürkészte a szarvasokat,de ehelyett csak egy mókust látott a havas fenyőfák ágán. Úgy gondolta ,hogy ,”aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli” ezért rálőtt a mókusra. Csakhogy a mókus onnan elugrott,s Mátyás király nyakába zúdult az egész hó. Éppen ezért meghűlt, magas láza lett és ágyba fekve töltötte a napjait. A szakácsai minden finomságot elkészítettek neki, volt ott féldisznó, paprikás csirke, kaviár és minden királyhoz méltó eledel.Ennek ellenére, betegsége miatt nem volt étvagya a királynak, s esetleg a karalábélevest ette volna meg szívesen. Viszont a főszakács is meg volt betegedve, pedig az egész királyságban ő főzte a legjobb karalábélevest. Hunyadi Mátyás megparancsolta, hogy azonnal főzzenek a többiek neki ilyen levest. A szakácsok sürgősen elkezdték elkészíteni, csakhogy a főszakács tippjei, receptje nélkül. Hamar elkészült a leves. Kivitték a király elé. Mátyás megkóstolta, de hiába csombolygatta a karalábét a levesben, sehogy se ízlett neki. Azt mondta a többieknek, hogy a leves remek lett és most már mehetnek. Ahogy a szolgálók és a szakácsok kiléptek a küszöbön a király egyből beleköpte a levest a vázába. Tehát így került karalábéleves a virágvázába.

 

                                           

   Ismeretlen előttem

Végtelen úton,
Megbotló hangon
Dúdolgatok
Magam.

Kicsiny zsinegen,
Megy fejemben
Minden
Gondolat.

Hangos az elmém,
Hallgat a testem.
Csak a lábam
Visz tovább.

Ismeretlen célommal,
Szívem a lábammal
Összhangban
Táncol.

Gál A. Dorottya
VIII.B

     

 

Iskolába megyek

Ködfellegben sétálok,

Még az orromig sem látok.

Nehéz táska hátamon,

Úgy ballagok, álmoson.

 

Szél lengeti a fákat,

Hideg csipi orcámat.

Nehéz táska hátamon,

Úgy ballagok, álmoson.

 

Pihe, puha ágyikó,

Vastag paplan, takaró.

De jó lenne otthon lenni,

Meleg teát kortyolgatni.

 

De jó lenne otthon lenni,

Meleg ágyba befeküdni,

Kényelmesen elaludni,

S az iskoláról álmodozni.

Csala Csongor VIII.B

 

        Vége a sulinak

Vége a sulinak, szobámba beérek                                                                 

S egy finom tál levest anyukámtól kérek

Bendőmet megrakom és álmosan bambulok

és mindenki azt mondja hogy miért nem tanulok

Álmomban okos vagyok, és sose kell tanuljak,

De az apukám szerint van még mit okuljak,

Igy telnek napjaim kockulok és kockulok

Nem terhelem le magam,

S ezt jól is gondolom.

                                                                                                                                              

Miklós Levente VI.A

 

 

Amikor még kicsi voltam…

               Megszülettem, hazajöttem               

Család várt itthon engem.

Zörgő, maci, baba, ruha,

Minden volt mi érdekes.

 

Etettek, itattak, pelenkáztak,

Szeretettel ápoltak.

Egyetlen kincsük én voltam,

Életüknek értelmet adtam.

 

Mama, tata, anya, apa,

Mindenki játszott velem

Mesét mondtak, énekeltek

Hogy jobb legyen a kedvem.

 

Egyetlen gyermekük én voltam,

Szemük fénye, mosolya

Altattak és sétáltattak,

Mindent megtettek értem

Hogy boldogságban és szeretetben éljek.

Balog – Baricz Anna 6.A

        

                                   Életkép

 

Alfalusi házak,

Katólikus árnyak:

Templomunkban padszéleken,

énekelnek bátran.

Nagy kertünkben sok a dolog,

Mindenki ott sürög-fürog.

Gereblyézik mámi,

Segít neki táti.

Hegyet alkot a sok levél,

Mint a párnák az ágy tetején.

Akác, gesztenye és kőris,

lóromlapú s fűz is.

Jöhetnek a gyerekek,

hogy játszanak veletek,

Szétrugják a leveleket,

mint tyúkok a töreket.

Ruczuj Anasztázia VI.A

    

 

 Az ősz

 

 

 

 

 

Az iskolában

Elindulok az iskolába,
Hátamon a táska
Várnak már a társaim
Kezdődik a másnap.

Elkezdődnek az órák
Érkezik a tanár
Izgul az egész diák
Mert nem tudják a románt.

Következik a magyar
Gyorsan lefelelünk,
Utána a matek,
Hogy számolni tudjunk.

Vége az óráknak
Végre vége mára
Elköszönünk a tanártól,
Hogy ne érje bánat.

Lackó Adorján
6 b