Irka

Tamás Alexandra:

A négy fal között

 

 

Már négy hete, hogy ki sem léptem a házból,

A bringám szomorúan áll a ház mellett,

Elég már a sok unalomból,

Ebben a két hétben az idő is lassabban telt.

Azt mondták ez így a jó,

Se öröm,se játék,

Se víg papírhajó,

Mit  visz a tó játszadozva.

Bár csak ki lehetne menni,

Sok emberrel barátokkal lenni.

Finom fagyit, vattacukrot enni.

Kirándulni, csak menni menni.

Elmenni innen.

Már megszámoltam minden szoba sarkát,

Hímeztem kendőt színészet és tarkát.

Sorba raktam minden könyvet,

Átrendeztem minden szekrényt,

Játszottam a testvéremmel,

Három egész estét.

Süttem tortát,muffint,fánkot,

Felhívtam minden barátot.

Néztem filmet, sorozatot,

Olvastam vagy ezer lapot.

Néztem tv-t,

Itthon maradtam.

Mert a papírt itthon hagytam.

Nem jártam én sose boltba,

Ez legyen csak mások dolga.

Négy fal között telt el két hét,

De volt itt ám sok finom ét.

Híztam is én egy pár kilót,

Kiürítettem a frigot.

Ezután jött a nagy edzés,

Minden napi,

Korán kelés.

Négy fal között, de unalmas,

De ezt kell tenni az a parancs.

Pár hét múlva kimehetünk,

Egymással boldogok lehetünk!

 

Lőrincz Ágota

 

Koronavírus egy kamasz szemszögéből:

 

Folyik a távoktatás mindenhol az országban

Tanár, diák egyaránt most a fejét vájja.

 

Mi történt a világgal? Hová fajul még el?

Teszik fel a kérdést

Merengő tekintettel.

 

Mi lesz még ezután?

Mi ez a vírus ?

Mely pusztító óriásként a világunkon dúl.

 

Melyik itt a nagyobb?

A vírus vagy a pánik?

Kesztyűt húzunk, maszkot viselünk s lassan nem érdekel, hogy mit mondd a másik.

 

Rohanunk a Kauflandba:

Lisztet, cukrot venni

S lassan nem érdekel,

Ha másnak nem is marad semmi.

 

Lassan a depresszió,

A pánik itt az úr.

Nem gondolunk egymásra

S sír az egekben az Úr.

 

Maradj otthon, nézzél tévét,

Tanulj, légy a családoddal.

Ezt szajkózzák napok óta,

Szigorú szavakkal.

 

Vigyázz magadra,

Gubózz a házadba

Ez tény.

De a szeretetben nagy most a hiányveszteség.

 

Menjünk vissza az iskolába.

Ezt kívánja a diákok többsége.

Holott még pár napja a matek órán görnyedve,

Haza vágyott a szíve.

 

Ez van most a világgal

Senki nem gondolkodik

Csak fejvesztve menekül

S nem nézelődik maga körül.

 

Álljunk meg, csak egy percre

S nézzünk körül

Hová tart a nagyvilág

Van célja?

Vagy csak fejvesztve menekül.

 

Ez lett most a sláger

Beteg a világ

S ki őszinte mer lenni

Az húzza az igát.

 

Az én versem most elszomorít

Mert a valóságot írja

De kérlek mégis mosolyogj

Hiszen most a mosoly itt a szeretet kulcsa.

 

 

Koncsag Eszter

 

Külvilág

 

 

 

Nekem jó volna bárhol,

Csak lenne innen jó távol.

Messzi borzongó hegyeken túl,

Hol semmi nem lapul.

Csak a szellő, mely gondolatból támad,

És néha ő zörgeti az ágat.

Vagy akár egy kis virág ,

Hol úgy élhetnék, mint a kisvirág:

Nézném a holdat

És írnám a versem,

S nem kéne mindenkinek megfelelnem.

És írnám a versem……

 

 

Szürke valóság

 

 

Ha összetörik a szíved

Nem lesz más csak harag

Harag, bánat,szomorúság.

Gondolkodsz az életen,

Miért jutott ez énnekem?

Lelked összetörik.

Szíved megfagy.

Többet nem leszel az ,aki vagy.

Nem érzed már önmagad

Csak az leszel ami másról ragad.

Keménynek mutatod magad

De néha belül (te is ) összetörsz.

Nem érdekel az élet

Miért jutott ez nékem?

Veszekedés,harc viaskodás

Megutálod az életed ,mert ez a megszokás.

Értelmetlenné válik a múlt és jövő.

Nem lesz már,ami szívből jövő.

Gondolkodsz azon akarsz-e még élni.

Hogy ez egyáltalán nekem megéri?

Már csak az tart életben :

Hogy van aki még szeret

Értük élni megéri míg lehet.

Sok könnycseppet hullatott e szem ,

Lennebb menni már nem mer .

Ott marad ahol van és nem megy tovább,

Megáll egy ponton és nem megy sehová.,

Tovább gyötri magát míg a vég

Ezen gondolkodik ,de majd úgyis tovább lép.

Megáll egy ponton és nem néz sehová.

 

Tamás Alexandra:

 

Egy megfakult fénykép

 

A polcon vagyok,

S majd elfogyok,

Megfakulok

S az leszek mi nem vagyok.

 

Csak egy megfakult fénykép a polcon,

Egy furcsa mosoly az arcodon,

S egy mosoly a bajuszodon,

Könny a szempilláidon.

 

Szerelemből fájdalom,

Fájdalomból,tilalom,

Arcodon a derű,a  bánat,

Ha elhagyom a szobádat.

 

Ajtóban úgy is ott leszek,

S szépen nyíló virágot viszek,

S szemedről könnycseppet veszek,

S újra mosolyod én leszek.

 

S ha netán elveszek,

Neked még akkor is ott leszek,

Semmi más egyéb nem leszek,

Csak egy megfakult fénykép a polcon leszek!

 

 

  Gál Beáta :   Az őszi táj

 

Szoktam néha meg-megállni,

Néhány percre megcsodálni

A szép tájat és világot,

meg a sok szép ki virágot.

 

A nagy erdőt, a magas fákat,

A szarvast mely messze vágtat.

Hallgatom a kis patakot,

Csodálom a lenyugvó napot.

 

Ha eljön az est, elbúcsúzom,

a szép tájat hátra hagyom.

Elindulok haza fele,

Fújdogál az álmok szele.

 

                 Takarodó

 

Hűvös szél fúj a város felett,

az ég s a föld most eggyé meredt.

Siető emberek vonulnak az utcán,

mert tudják, hogy sötétedőre jár.

 

Villámok hada eléri a várost,

lecsapnak az égből a láthatáron.

Táncoló, vad fellegek borítják az eget,

kik csapatokban vándorolva tűnnek el.

 

Kormos kéményből gomolygó füst száll,

benn ropog a tűz, a koldus megszáll.

A levelek nesze hallatszik épp,

a friss fűben épp egy sünike lép.

 

Az utolsó lámpa is lassan kialszik,

már az altatódal hangja sem hallatszik.

Mindenki egy új nap reményében pihen,

amit a felkelő nap sugara hoz el.

 

 

Balog – Baricz Anna :   AZ ŐSZ

 

 

 

Megérkezett az ősz s vele együtt,

az esős,szomorkás idő is jött.

Színes falevelek borítják a fák alját,

a távolból hallani a vándormadarak hangját.

 

Pusztát lettek a mezők, a rétek,

a termések a pincébe kerültek.

A gazdasszonyok leszedték kertjeik gyümölcsét,

befőzték,s télire a kamrába tették.

 

A legelőről hazajöttek a juhok s a tehenek,

az istállók így újra benépesedtek.

A  gazdák felszántották a földet,

s összevágták a tüzelőt télre.

 

Az erdő állatai menedéket kerestek,

s a hosszú télre élelmet gyűjtöttek.

Pihenni tért ember, állat,

hisz tavasszal őket munka várja.

 

 

 

Ruczuj Anasztázia,

 

Néhány évvel ezelőtt…

 

Néhány évvel ezelőtt,

 sétáltunk a ház előtt.

Nagyapó fogta a kezemet,

számoltuk a verebeket.

 

Egy kis veréb-kettő,

ugrik mind a kettő

Kenyérmorzsát szedeget,

kis begyecske teleget.

 

Mire mind jól laktak,

vész jelent a fa alatt.

A szomszédék cicája,

ráugrott a madárra.

 

Szeptemberi levelek,

megmentik a verebet.

Hideg őszi szellő,

dereng a megmentő.

 

Várják csendes perceit,

hideg, derűs estéit.

Mikor beköszönt az este,

szemet huny fölötte.

 

Tamás Alexandra:

 Ősz

 

Mikor pirkadattal aranynap kéll,

Szemét nyitja minden mi él,

Bolyhos kis bársony felhők jönnek a földre,

Eltemetik a világot sűrű tejszerű köddel.

 

 

A bokrokon csillámló harmatcsepp áll,

A kis barna madárka párjára vár,

Mikor a nap a délre száll,

Elindul a pici kis madár.

 

 

Az iskola fele száll a kis madárka,

S látja azt hogy a sok gyerek,

Az időt miként mulasztja,

Oda száll és szépen körülnéz.

 

 

Hangja és külleme a nagy zajban elvész,

S mit mond az ész,

A tett támasztja alá,

Elindul a madárka és amottan száll alá.

 

 

Ott ahol a nap arany órát üt,

A kisbárány felhőkben ismét minden eltűnt,

Eltűnik minden, a kismadár is csendben,

Csak az arany, sárga levél virít odafenn.

 

 

Odafent, a fa legesleg tetején,

A szél megfújja és lassan útra kél,

Útra kél és oda tér vissza a földre,

S most már nem száll körbe és körbe.

 

 

Lehullott már az utolsó kicsiny kis falevél,

És elindult szalad gyorsan sebesen a tél.

 

Tamás Alexandra
      Igazság
Istenem, hol van?
Hol találom?
Eltaposva a porban,
Akárcsak a lom.
Igazság?Ebben a kietlen világban,
Bárhol kerestem,sehol sem láttam,
Kerestem a csöndben,a zajban,
A vígságban,a szomorúságban de nem találtam.
Csak te benned,
Egyedül általad,
Rájöttem, S engedtem
Szívem kitártad.
Az az igazság,ha úgy magadért kiállsz,
Hogy, ellene nem vétesz hibát,
Menj hozzá,engedd, bízd rá az életed,
Ő volt az,aki érted is szenvedett.
Ő az igazság.
Ne legyen más csak ő!
Mert, bármi baj van ,a rossz az benned nő!
Ő az egyetlen,a szeretett, a boldogság.
Egyedül csak Isten, az igazság!

 

 

Kozma Kinga Kamilla:                     A zene

A zene.. nos azt hiszem,talán a minket körülvevő világ legmisztikusabb és leggyönyörűbb része.Egy univerzális nyelv,melyre a szív és a lélek egyaránt jól reagál.És bármennyire furcsa is,a zene egy remek útitárs,amely akkor is velünk van,amikor az életünkben minden más csődöt mond.Ha kell átsegít a viharon,ugyanakkor emlékezetessé teszi a napsütést.Nem mellesleg a zene szép.Nem úgy,mint egy festmény,ez egy más fajta szépség,melyet,azért nevezünk meg így,mert nem találtak ki rá találóbb szót.Ez a megfoghatatlan és láthatatlan dolog olyan hatással van az életünkre,amelyet el sem tudunk képzelni.Zenehallgatás közben kizárjuk a külvilágot csak bezárva a pillanatba.Önfeledten élvezzük azt a pár röpke percet,amit egy dal nyújt nekünk.A zene miből is áll?Dallam,ritmus,üzenet.Nos a dallam csupán 12 hang minden oktávban.12 hang ismétlődik benne és mi vagyunk azok,akik bármit beleláthatunk ezekbe a hangokba,és átadhatjuk a külvilágnak.Minden egyes ember életében nagy szerepet játszanak ezek a kusza hangok,amiket újra és újra lejátszunk magunknak.A zene érték.Nekem,neked és a világnak.
Mikor tőlem megkérdezik miért is szeretem a zenét,mindig ugyanazt felelem. A mellkasomban lévő megfogalmazhatatlan érzés miatt.A bőrömön keletkező libabőr és az ezt kiváltó bizsergés miatt.Az érzések kavalkádjától,ami pár másodperc alatt beteríti az egész testem.Az agyamban létrejött érzéstől,ami kizárja a külvilágot,bezárva ebbe az elképeztő világba.Az a különleges hangzásvilág,amit a hangok tökéletes egymásbafonódasa komponál.Ilyenkor a szívem a zene ritmusára ver.Leírhatatlan érzés és büszke lehet mindenki,aki mindezt érzi.Akinek a zene a szíve mélyéről szól.Én büszke vagyok,hogy ezen emberek csoportjába tartozom.Amy Harmont idézve:”A zenében nem létezik rabság.A zene ajtó,és a lélek a dallamon át elmenekülhet.Mégha csak néhány percre is.És az is felszabadul,aki hallgatja.Felemel mindenkit,aki csak hallja.”
Na és arra a kérdésre,hogy mit is jelent számomra a zene mi a válaszom?A zene ezt a hatalmas mindenséget jelenti.Azt a kis univerzumot,amelyben időnként elveszhetek.

 

 

Tamás Alexandra

Nyár

Odakint süt már a nap,
Ide bent a hűvöstől,
Enyhítő csókot kap,
S lágyan ég a szerelemtől.
Forróság van oda kint,
S egy szellő is oda int,
Oda, hol kócos hajjal áll a lány,
S arcán piros pozsgás talány.
Ruháját a szél meglebbenti,
S hajat is arrébb libbenti,
Szemében ég a forró nyár,
S látszik rajta csak szerelmére vár.
Gondolata így folyik magába:
“Bárcsak kedvesem ölelne karjába,
lágyan tartana,mint az enyhe szellő,
S a tengerhez elérve, körének gyűlnek száz sellő.”
A lány csak vár,ide-oda lépdel,
Arra gondol, hogy kedvese mit képzel,
Szereti őt, mint ebben a melegben virág a vizet,
S ahogyan oda ér, ad neki csókot akár tízet.
A lány pupillája hirtelen kitágul,
Lába a futásra elindul,
Felugrik vidáman kedvese ölébe,
Kedvese csókjaval jár a kedvébe.

 

Tamás Alexandra

Édesanyám

Édesanyám piros rózsa,
Sebzett szívem gyenge gyócsa,
Édes arcán ezer érzés,
Két karjában ezer féltés.

Hosszú haja megsimogat,
Szeretettel betakargat,
Selymes keze az én párnám,
Szeme fényes,mint a márvány.

Édes ajkán mérges szavak,
Szépen csengnek,mint a tavak,
Édesanyám tövis rózsa,
Sebzett szívem gyenge gyócsa.

Karján hordoz,megsimogat,
Minden rosszat szerteszaggat.
Édesanyám arany rózsa,
Sebzett szívem gyenge…gyócsa.

 

 Tamás Alexandra

 Tóth Krisztián emlékére

Emlék

Csak nézem,hogyan múlnak a fájó percek,

Midőn fiatal tűz szívedben serceg,

Csak múlnak s múlnak,

Kínnal bajjal,

Miért viszed szívünket magaddal?

 

Mit ér már az, hogy mennyire vagy merész,

A vadságod volt az mi minket is felemészt,

Csak a csend,csak a fájó szívek hangja,

Remélem szabad már lelked fehér galambja.

 

Csak nézzem,hogyan múlnak a fájó percek,

De már nincs mit tenni,csak az emléked,

Hogy utószor láttunk,úgy maradsz minékünk,

S szüleid fájdalmából,tud..nekünk is van részünk.

 

Csak emlék a fiatalság,

Emlék a bohóság,

Ez az emléked,sajnos nekünk a tanulság.

 

 

Tamás Alexandra

Apám

 

 

Arcán dereng az évek hosszú sora,

Az idő volt hozzá már kedves és mostoha.

Karján látszik, amit értünk megtesz.

S mégis soha tőlünk semmit el nem vesz.

 

Ő bátor,ő erős,ő nem mostoha,

Ha rosszat csinálunk sem bántott minket soha.

Olyan mint egy szikla,

De ha ráfigyelsz ott van benne a szikra.

 

Megvédett,erős karján hordott,

S ha cserében most nem csinálok semmiből nagy dolgot,

Akkor is ő óva félt és féltve óv

S néha harakszik,ha nem teszek valamit jól.

 

De nem tud sokáig rám haragudni,

Mindig ,hamar megszokott nyugodni,

S akkor elindul engem felkarolni,

S megpróból a nagyvilág bajaitól óvni.

 

Ő az én apám,

Semmiért nem adnám,

A szeretetét mindig becsben tartom én!

 

 

 

 

Erdei séta

Kozma Kinga Kamilla

Erdő, erdő sűrű ködös rengeteg
A gondolatim benne merőben elvesznek
Csönd honol,csak a gondolataim hallani
S meglátok egy madarat szárnyra kapni.

Tavaszodni látszik a lejtő tetejéről
Ez valóság, mint fantáziánk a mesékből
Épp oly észveszejtő, lépp oly mesés
Ezt megjeleníteni ezért olyan nehéz.

Csak sétálok a vakító fényben égve
Érzem az illatokat a tájba lépve
Hallom, hogy zümmögnek a méhek
Már tisztábbak az elfakult képek.

Eső illat száll a felhős magason
Eső lesz, csak mindent el ne mosson!
Tönkre ne tegye e gyönge meleget
Tavasz van végre,legyen hát eleget!

Egyre jobban felkap a hideg szél
Vissza ne gyere,te gyötrelmes tél!
Had élvezzem még a lágy fuvalmat
Ne fújj el szél,tisztulj te gondolat!

 

 

Trianon óta a magyar-magyar ellen

Tamás Alexandra

Hullajtják leveleiket a fák,
Mint vérüket hullajtották a katonák,
Ősz van,az erdő hideg és kietlen
Egyetlen virág sincs,nincs élet a ligetben.

A Trianoni-béke alázza a magyart,
S a román nép is elnyomja azt.
De mi van akkor,ha a magyar
A saját vérét szidja,marja?

Ezáltal a székelyt maga ellen hívja.
Trianon oh…Trianon mit hozál magaddal?
Lobogónkat nem tűzhetjük ki sehova
S a nemzeti ünnepek gyásznapok nékünk.
S ünnepeinken nincsen részünk nékük.

Ébredj fel nemzetem,lásd,hogy mivé lettél!
A zsarnokoskodók minket mivé tettek.
Nem használhatjuk nemzetünknek nyelvét
Az úti táblákról azt is eltüntették

Kelj fel magyar nemzet,ez mind a te hibád,
Figyelj mert Trianon ideje már lassan lejárt
Trianon se lett volna,ha a nemzet összetartson.
S rabigát saját fejére ne hajtson!

Ébredj székely nemzet!vége Trianonnak,
Vége van a zsarnoki hatalomnak,
A magyarok Istene hitet vetett belénk,
S már jó lenne mondani a “Szabadság a miénk”.

 

 

 Rózsavölgyi beteglátás

Baricz Réka

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Mihály nevű király, aki Rózsavölgyben élt. Volt neki egy rendkivűl szép vára, Landora-vára. Ez a vár irigylésre méltó volt. Hetet hét országon túl is csak a vár szépségét beszélték. Mindenki itt akart élni, a királyok pedig uralmuk alatt szerették volna tudni. Voltak nagy királyi gyűlések, ahol azon tanakodtak, hogy hogyan tudnák megkaparintani a várat. Ám Landora-vára volt a világ legerősebb vára, fegyverekkel ellátva. A királyok féltek harcba szállni, mert tudták, hogy nincs semmi esélyük.

Tél volt, rettentő hidegek jártak Rózsavölgyben, amikor szegény Mihály király egy súlyos ragályos betegséget kapott el. Nem volt ember, aki meglátogatta volna őt, mivel mindenki félt attól,hogy elkapja a kegyetlen betegséget.

Rózsavölgytől nem messze élt Ábel király, aki úgy döntött, hogy ő nem törődik semmilyen betegséggel, ő meglátogatja az ágyban fekvő Mihály királyt. Befogatta aranyos hintajába hat szép pej lovát és már indult is Landora-várába meglátogatni Mihály királyt. A lovak csak úgy röpültek, mint a szél. Gyorsan meg is érkeztek.

Mihály király  örült Ábel király látogatásának. Gyógyulásához mindent kipróbáltak, de Mihály király állapota csak nem javult. Ábel király sok-sok orvost hivatott a várba hátha meglelik, hogy hogy lehetne meggyógyitani e betegséget. De semmi. A király továbbra sem volt képes felkelni az ágyból, de azért neki is feltűnt valami. Még pedig az,hogy az utóbbi időben erősen sokan kezdtek lenni a várban. Rá is kérdezett királytársára:­

-Ábel király, hát mi történik az én váramban? Ilyen sok beteglátóm lenne?

-Mihály király, én neked elmondok valamit. Amikor küldtünk embereket orvosokért, akkor az én katonáim a tieidet elfogták és helyettük egy jó pár katona jött az enyéimből. S most már egész Landora-várában az enyéeim vannak. Ezennel a várat elfoglaltam!-mondta nevetve Ábel király, akinek már nagyon régóta fájt a foga Landora-várára épp úgy mint a többi királynak.

Mihály király mintha nem lenne beteg, úgy pattant ki az ágyból e szavak hallatára,s a várban rohangált fel-alá, hogy most mi tevő legyen. A Jó Isten segitségét kérte és lássatok csodát, hirtelen nagy szél támadt, dörgött az ég és egy susogó hang szólalt meg a szélben:

-Ábel királynak és katonáinak itt nincs helye! Ki innen Landora-várából, el Rózsavölgyből! Elinnen! Rossz tettekért bűntetés jár!

Ábel király először valami tréfának fogta fel ezt, de csak hamar inába szállt a bátorsága.

-Ez valami elátkozott kastély, mi egy szellem lakta várban nem maradunk. Irány haza katonáim!-adta ki a parancsot Ábel király.

Mihály királynak többé nem kellett félnie semmiféle királytól, mert ahogy ennek elterjedt a hire még annyira sem mertek volna harcba szállni a várért, mint azelőtt.

Mihály király kigyógyult a betegégből és boldogan élt mig meg nem halt.

 

 

Halálsor

Baricz Bernadett

Egy késő őszi napon történt, amikor egy menopauzához közel járó asszony, mindent bepakolva a kocsiba, rohantak férjével a kórházba. Eljött az idő, és ezt az elfojt magzatvíz, és egyre jobban felerősödő fájdalom jelezte. Több alkalommal is rettegés uralkodott az asszonyon. Mikor azt hitte férje hűtlen hozzá, mikor már nem irányíthatta saját, először sikernek örvendő, de nyomorulttá vált életét, mikor csaknem felemésztette az egyre és egyre erősödő fájdalom, és mikor kétségbeesetten szabadították ki az orvosok gyermekét a köldökzsinór folytogató hatalmából. Az asszony gondolatait csak egy dolog fonta körül: Van örömtelibb érzés egy gyermek születésénél, vagy annál borzalmasabb, mint mikor elveszítjük őt? Ami bizonyos volt, hogy ez a gyermek volt az, ami újra összekötötte az asszonyt férjével. Ennek örömére Abigél lett a neve, amely az apai öröm jelentését hordozza magával.

Abigél lassan cseperedett. Gyerekkorában mindig biztonságot keresett, és nehezen viselte a kudarcokat. Kezdve a testvérei által tönkretett plüssmackótól óvodás korában, egészen a csupán negyedik helyig a harmadik helyett V. osztályban. Tudta, hogy sokat várnak tőle. Tudta, hogy nehéz dolga van, a sok otthoni zavarótényező miatt, amely otthon kíséri. Apja álló nap a TV-t bámulja, testvérei vitáznak. Nehéz koncentrálnia. De ami igazán bántotta, az az volt, mikor esténként az anyja álomba sírta magát a szeme láttára. Azt az asszonyt látta, aki kiskorában megvédte a villámcsapásoktól, akihez rohanhatott ha félt. Aki akkor gyenge volt, és nem tudott felállni. Abigél elhatározta, hogy az édesanyja kedvére téve, még keményebben dolgozik, és még elszántabb lesz. Így is történt. Ügyesebbnél ügyesebb lett, és halomra hordta haza a jó eredményeket. Ahogy eltelt az idő, és már nagy lány lett, egyre kevesebb alkalommal emlékezett vissza fájdalmas gyermekkorára. Az igazságtalan, és nem megérdemelt pofonokra, a nagybácsira, aki molesztálta, apjára, aki egy időben minden este részegen ment haza. De ezek mind visszatértek akkor, amikor nagytatája betegeskedni kezdett. Újra vissza kellett térnie a tettek színterére. Nagytatáját szerette, de valahol mélyen utálta, bár soha nem vállalta ennek a gondolatnak terheit. Mikor WC-re ment a kert hátsó részébe, ráparancsoltak, hogy vigyen pálcát. Az kötelező. De csupán biztonsági oka volt, mivel a hátul levő kakas, ha nem látja, hogy pálcája van, és nem látja, hogy igenis ő nem fél, akkor képes lett volt nagyon fájdalmasan megfésülni a haját. De nem így történt. Átküzdötte magát a veszélyen, viszont túl sokáig volt hátul. Nagytatája erőt vett magán, és utána indult.

  • Mit csinálsz ennyi ideig? – kérdezte.

Abigél szólni sem mert. Hagyta, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy azt az Úr eltervezte neki. Mire észhez kapott, máris egy marék csalánnal a nadrágjában találta magát.

  • Így megtanulod, hogy nem ülsz sokáig a WC-n – mormogta a nagytatája.

Abigél a futkározó egerek itatásának szánta a következő fél óráját, egész addig, amíg nem jött az apja, aki az ajtó elé ráncigálta őt.

  • Tata rosszul van, és látni akar – mondta.
  • Jó!- válaszolta Abigél. Bár még mindig nyomta hangját a zokogás.
  • Te sírsz ? – förmedt rá az apja – ha sírsz nem jöhetsz be, tessék mosolyogni.

Bementek. Abigél mosolygott. Nem mert sírni. Ült, és mosolyogva nézte végig, ahogy nagytatája feladja a küzdelmet, és elmegy az élők sorából. Ekkor már egyetlen könnycsepp kukucskált a szeme sarkából, de azt is hamar letörölte mielőtt észrevették volna. Végig bámulta a nagytatáját. Mindig úgy aludt, hogy az egyik térdét behajlítva hagyta, avval támaszkodva, és egy biztosabb támaszpontot keresve az ágyban. Most sem volt másképp. Úgy maradt akkor is, mikor már közelgett a hullamerevség. Így engedték a Föld takarója alá, mikor örök búcsút kellett venniük tőle. Ez mind fájdalmas volt az egész család számára, viszont mikor két héttel később Abigél másik nagytatája hajnali hat órakor fürdeni kezdett, majd pár órával később egy agyvérzés következtében tőle is könnyes búcsút kellett venni, még nagyobb traumaként érte a családot. A család egyik fele alkoholba folytotta bánatát, a másik fele látszólag depresszióba esett. Abigél látta ezt a kettőséget, de nem értette. Mindenki le van sújtva, és semmi mással nem foglalkoznak. Pedig másnap, történt valami olyasmi, ami mindenki életét megváltoztatta. Az életünk olykor megállíthatatlanul az ütközés felé halad, anélkül, hogy mi tudnánk erről, legyen véletlen, vagy szándékos, semmit sem lehet tenni ellene.

Egy lány elindult vásárolni, azonban otthon felejtette a kabátját. Visszament érte, hogy felvegye. Közben megcsörrent a telefon, és a lány felvette, és pár percig beszélgetett. Amíg a lány telefonált, Abigél otthon ébredezett, és épp a felkeléshez győzködte  magát. Amíg Abigél felkelt, a lány letette a telefont, kiment a házból és fogott egy taxit. Azonban más élénkebb volt, s míg a lány bezárta a kapuját, a taxiban már más utas üldögélt. Egy másik taxisofőrnek volt pár szabad perce és beült egy kávéra, és ezalatt Abigél már elkezdett öltözködni. És a taxisofőr, akinek volt néhány perce, és beült egy kávéra, felvette a lányt, aki vásárolni indult, és lekéste az előző taxit. A taxinak fékeznie kellett, mert egy férfi átment az úttesten, aki késésben volt, mert előző nap elfelejtette beállítani az ébresztőjét. Amíg a férfi, aki késésben volt átment az úttesten, addig Abigél épp a hajával bíbelődött. Amíg Abigél a hajával bíbelődött, addig a taxisofőr egy cukrászda előtt várta a lányt, aki egy tortára várt, amit még nem csomagoltak be, mert akinek bekellett volna csomagolnia, összeveszett a barátjával, és a torta egyszerűen kiment a fejéből. Miután becsomagolták a tortát, a taxinak váratlanul megint fékeznie kellett, mert egy autó váratlanul kifarolt elé, ezalatt Abigél már a táskájába pakolt, és a kabátjáért indult. Az autó elindult előre, így a taxi folytathatta az útját. Ezalatt Abigél, aki már készen állt indulni az iskolába, megállt az ajtóban, hogy megvárja testvérét, aki még a haját fésülte a fürdőben. Amíg a taxi a zöld jelzésre várt, addig Abigél és testvére elindultak az iskolába. És ha csak egy dolog történt volna másképp. Ha Abigél testvére nem fésülte volna sokáig a haját, vagy ha a faroló autó korábban indul el, vagy ha a tortát az eladó becsomagolja, mert nem veszik össze a barátjával, vagy ha a férfi nem felejti el beállítani az ébresztőjét, vagy ha a taxisofőr nem ül be egy kávéra, vagy ha a lány nem felejti otthon a kabátját, és hamarabb ül be egy taxiba, akkor Abigél és a testvére átmentek volna az úttesten, miután a taxi elhaladt mellettük. De mivel az életet számos egymást átfonó esemény alkotja, amelyek felett nincs uralmunk, az a taxi nem ment el Abigél mellett, és a sofőr figyelmét épp elvonta egy kis apróság. És a taxi elütötte Abigélt.

Így történt, hogy egy hónap leforgása alatt Abigél családjában három haláleset is bekövetkezett, csak éppen senki sem gondolta, hogy Abigél lesz a halálsor következő tagja, evvel tönkre téve egy családot, és egy szerető anyának véget nem érő álmatlan éjszakákat okozni, amikor  újból előtör benne ugyanaz a gondolat Abigél halálakor, ami annak idején a születésekor is: Van örömtelibb érzés egy gyermek születésénél, vagy annál borzalmasabb, mint mikor elveszítjük őt?

 

 

                                               Karalábéleves a virágvázában

Bege Zalán

Egyszer egy fagyos téli napon, olyankor amikor még a frissen mosott ruha is megfagy, elment Mátyás király vadászni. Lóháton vágtatva fürkészte a szarvasokat,de ehelyett csak egy mókust látott a havas fenyőfák ágán. Úgy gondolta ,hogy ,”aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli” ezért rálőtt a mókusra. Csakhogy a mókus onnan elugrott,s Mátyás király nyakába zúdult az egész hó. Éppen ezért meghűlt, magas láza lett és ágyba fekve töltötte a napjait. A szakácsai minden finomságot elkészítettek neki, volt ott féldisznó, paprikás csirke, kaviár és minden királyhoz méltó eledel.Ennek ellenére, betegsége miatt nem volt étvagya a királynak, s esetleg a karalábélevest ette volna meg szívesen. Viszont a főszakács is meg volt betegedve, pedig az egész királyságban ő főzte a legjobb karalábélevest. Hunyadi Mátyás megparancsolta, hogy azonnal főzzenek a többiek neki ilyen levest. A szakácsok sürgősen elkezdték elkészíteni, csakhogy a főszakács tippjei, receptje nélkül. Hamar elkészült a leves. Kivitték a király elé. Mátyás megkóstolta, de hiába csombolygatta a karalábét a levesben, sehogy se ízlett neki. Azt mondta a többieknek, hogy a leves remek lett és most már mehetnek. Ahogy a szolgálók és a szakácsok kiléptek a küszöbön a király egyből beleköpte a levest a vázába. Tehát így került karalábéleves a virágvázába.

 

 

                                           

   Ismeretlen előttem

Végtelen úton,
Megbotló hangon
Dúdolgatok
Magam.

Kicsiny zsinegen,
Megy fejemben
Minden
Gondolat.

Hangos az elmém,
Hallgat a testem.
Csak a lábam
Visz tovább.

Ismeretlen célommal,
Szívem a lábammal
Összhangban
Táncol.

Gál A. Dorottya
VIII.B

     

 

Iskolába megyek

Ködfellegben sétálok,

Még az orromig sem látok.

Nehéz táska hátamon,

Úgy ballagok, álmoson.

 

Szél lengeti a fákat,

Hideg csipi orcámat.

Nehéz táska hátamon,

Úgy ballagok, álmoson.

 

Pihe, puha ágyikó,

Vastag paplan, takaró.

De jó lenne otthon lenni,

Meleg teát kortyolgatni.

 

De jó lenne otthon lenni,

Meleg ágyba befeküdni,

Kényelmesen elaludni,

S az iskoláról álmodozni.

Csala Csongor VIII.B

 

 

        Vége a sulinak

Vége a sulinak, szobámba beérek                                                                 

S egy finom tál levest anyukámtól kérek

Bendőmet megrakom és álmosan bambulok

és mindenki azt mondja hogy miért nem tanulok

Álmomban okos vagyok, és sose kell tanuljak,

De az apukám szerint van még mit okuljak,

Igy telnek napjaim kockulok és kockulok

Nem terhelem le magam,

S ezt jól is gondolom.

                                                                                                                                              

Miklós Levente VI.A

 

 

Amikor még kicsi voltam…

               Megszülettem, hazajöttem               

Család várt itthon engem.

Zörgő, maci, baba, ruha,

Minden volt mi érdekes.

 

Etettek, itattak, pelenkáztak,

Szeretettel ápoltak.

Egyetlen kincsük én voltam,

Életüknek értelmet adtam.

 

Mama, tata, anya, apa,

Mindenki játszott velem

Mesét mondtak, énekeltek

Hogy jobb legyen a kedvem.

 

Egyetlen gyermekük én voltam,

Szemük fénye, mosolya

Altattak és sétáltattak,

Mindent megtettek értem

Hogy boldogságban és szeretetben éljek.

Balog – Baricz Anna 6.A

        

                                   Életkép

 

 

Alfalusi házak,

Katólikus árnyak:

Templomunkban padszéleken,

énekelnek bátran.

Nagy kertünkben sok a dolog,

Mindenki ott sürög-fürog.

Gereblyézik mámi,

Segít neki táti.

Hegyet alkot a sok levél,

Mint a párnák az ágy tetején.

Akác, gesztenye és kőris,

lóromlapú s fűz is.

Jöhetnek a gyerekek,

hogy játszanak veletek,

Szétrugják a leveleket,

mint tyúkok a töreket.

Ruczuj Anasztázia VI.A

    

 

 Az ősz

                                                      Szálldos a falevél,
                                                      az őszi táj felett.
                                                      Puffos felhők táncolva,
                                                      nézik a kék eget.
                                                       Egyre többen gyülekeznek,
                                                       még jó, hogy össze nem vesznek.
                                                       A Nap csak csodálja őket, 
                                                      hogy tényleg ennyien léteznek?
          Közben a fák díszelegnek,
          aranyban, ezüstben, rézben.
          S összesúgnak halkan:
          A libák nem mennek el végre?
          Ők erre megijedt arccal néznek a vízbe,
          S magukat látván elszállnak hát végre.
          Mert sajnos a nyáridőnek most már vége.
          Így hát elrepülnek ők is melegebb vidékre.

         Török Tímea VI.A

 

Az iskolában


Elindulok az iskolába,
Hátamon a táska
Várnak már a társaim
Kezdődik a másnap.

Elkezdődnek az órák
Érkezik a tanár
Izgul az egész diák
Mert nem tudják a románt.

Következik a magyar
Gyorsan lefelelünk,
Utána a matek,
Hogy számolni tudjunk.

Vége az óráknak
Végre vége mára
Elköszönünk a tanártól,
Hogy ne érje bánat.

Lackó Adorján
6 b