Nagy Szent Vazul (330-379)
Szentünk, akit most felemlegetünk, a keleti egyház szentje. Kis-Ázsiában élt. Hegyes – völgyes vidéken, akárcsak Erdély. Népe, a kappadoxok fiai közül egyike volt az elsőknek, aki „külföldi” főiskolai képzést kapott Konstantinápolyban és Athénban.
Magasabb tanulmányairól úgy tér haza, mint népének nagy reményű gyermeke. Nagy tudás, otthon elég nagy vagyon. Ünneplik, csodálják, és Vazulnak tetszik az ünneplés. Isten azonban más téren akarta naggyá tenni. Megkeresztelkedik. Utána ezt írja: „Olyan volt ez, mintha mély álomból ébredtem volna fel, hogy az evangéliumot, az igazság csodálatos fényét szemléljem.”
Aki igaz keresztény akar lenni, annak először fel kell ébrednie, ahogyan mondja adventi énekünk: „Ébredj ember, mély álmodból”. …
Vazul első üzenete ez: ébredjünk fel és lássuk meg, hogy életünkben távolról sincs rendben minden. […]
Vazulról életrajzírója azt írja, hogy felnőtt korában tért meg és soha vissza nem tekintett. Ne járjunk földre szegezett tekintettel. A cél előttünk van. Előre kell néznünk. Fölfelé kell néznünk, mert a cél magasan van. És hogy mondja az apostol? Az odafent valókat keressétek. A távolságok a természetben csalókák. A közeli csúcsokra sokszor órákig vagy éppen napokig kell kapaszkodni. És ez így van a lelki életben is. A csúcsig hosszú az út. És nehéz. Hinni kell abban. Hogy a csúcs elérhető. Csak kelj fel, te álmos, és indulj előre. Ne csüggedj, ha lassan haladsz előre. A csiga is célhoz ér. Csak menni kell. […]
Vazulról azt is feljegyezték, hogy szemét az Úrra szegezte. Nem a nehézségeket kell nézni. Szemünk hegymászáskor a csúcson, a lelki életben Krisztuson.
Egymagunkban nehéz az út. Társas lények vagyunk. Rászorulunk testvéreinkre. Nem mi választjuk meg társainkat. S ha az Isten idehozott, akkor nem ad elviselhetetlen megpróbáltatást. Vazul is társakat keres megtérése után. S ebből az együttlakásból alakul ki a keleti egyház szerzetesközössége: a baziliták rendje. S a társakkal való együttélésben tapasztalta meg Vazul azt, amit így fogalmazott meg: „A testvérek együttlakása tehát küzdőpálya, a haladás gyors útja, állandó gyakorlat és az Úr törvényén való elmélkedés.”
Küzdőpálya az együttlakás. Állandó harc érzékenységünk, önzésünk ellen. Viseljétek el egymást szeretettel – kéri az apostol. Sokszor olyan a közösségi élet, mint két malomkőnek egymással való horzsolása. S van értelme, mert lisztet őröl a két malomkő és csiszolódik is. Az egymás mellett élés csiszol. Megtanít arra, hogy tekintettel legyünk a másikra is. És gyümölcse is van. Hogy mondta Vazul? A haladás gyors útja. Együtt könnyebb haladni. De jaj annak, aki koloncként vagy különcként fékezi a közösség haladását.
Állandó gyakorlat a közös élet. S így, ebben az állandó gyakorlatban leszünk igazi szociális lényekké. ĺgy értjük meg, hogy nem vagyunk Robinsonok. És ha igyekszünk magunkat alakítani, akkor bizony rájövünk sokszor arra, hogy nemcsak kemény vezeklés a közös élet, hanem sok öröm forrása is.
Vazul egész életében májbeteg volt. Ötven évet sem élt meg. Istennek terve van a beteg emberrel is. Vazul kitűnő lelkivezető, teológus és püspök volt így betegen is. Mert sokra juthat betegen az ember, ha állandóan Krisztusra szegezi a tekintetét. Ébredj hát, álmos ember! Lásd meg, hogy igen sok a tennivalód. Tudatosan illeszkedj be a közösség életébe. Vállald társaidat. És indulj. Szegezd tekintetedet a csúcsra, a célra. És meg ne állj!
